A nyáron töltötte be nyolcvanötödik életévét, de az erejét, vitalitását, tartását sok fiatal megirigyelhetné. Koncz Gábor ma sem tűri, hogy mások mondják meg neki, hogyan kell helyesen élni. A Mandiner beszélgetett bátorságról, hőshiányról és arról, mit jelent ma Magyarországon konzervatív színésznek és keresztény embernek lenni. Részlet a Koncz Gáborral készített interjúból.
Foglalkoztatja a kora?
Hogyne foglalkoztatna. De nem azért, mert a halálra készülök. Hanem, mert egyszerűen eljárt felettem az idő. Fiatalnak lenni könnyű, de méltósággal megöregedni a legnehezebb feladat.
És hogy érzi, sikerül?
Legalábbis igyekszem. Ahogy igyekszem minél többször elmondani azt is, miben hittem és hiszek ma is rendületlenül. Szinte hallom, ahogy egynémely kollégám kritizál majd e miatt az interjú miatt is, hogy „Gabikám, ezeket hallottuk már!”, de nem érdekel. Hallani is fogjátok, amíg élek. Mert az a célom, hogy mindenki megjegyezze, amit mondok: az ars poeticámat. Így akarok nyomot hagyni magam után.
Azt mondják az internacionalisták, hogy ők mindenütt otthon vannak a világban. Én meg nacionalista vagyok, itt vagyok otthon!”
És mi ez az ars poetica?
Ne ölj! Ne lopj! Felebarátod házastársát ne kívánd! – ahogy a Bibliában is áll. Ezt nevezik röviden becsületnek. Tudom, hogy ez most nem divat, de vannak még emberek, köztük én is, akiknek igenis fontos. Nem csak magam miatt. Hanem mert én így őrzöm a hagyományainkat: apámét, nagyapámét, a magyar faluét, vidékét. A gyökereinket. „Mert jaj a háznak, mely alapba’ gyönge”, ahogy Petőfi is írta A nemzetgyűléshez című versében. Ehhez tartom magam. És akinek nem tetszik, az ne szeressen! Egyáltalán nem kell hogy mindenki szeressen! Különben is, milyen ember az, akit mindenki szeret? Semmilyen. „Mindenki barátja nem barátom nekem” – ezt meg Molière mondta. Elég, ha a tizenötmillióból tizennégymillió szeret.
Ha nem oda születek,(…), soha nem lett volna belőlem senki
Mit kapott a magyar vidéktől?
Hitet, tartást, gerincet, bátorságot, férfiasságot, – mindent. Tizennyolc éves koromig Mezőkeresztesen éltem, anyám és apám már régen nincs, de ma is rendszeresen hazajárok a temetőbe, elbeszélgetek velük. Minél öregebb vagyok, annál több az emlék. Egy biztos, ha nem oda születek, nem abban a közegben nevelődöm, soha nem lett volna belőlem senki.
Milyen emlékek ezek?
Többnyire jók. Egy vályogházban laktunk, villany és fürdőszoba nélkül. Horgászni a Kácsi-patakhoz jártam, ministrálni a katolikus templomba. Boldog gyerek voltam; soha nem éreztem, hogy hiányt szenvednék bármiben.
A lényeg, hogy bátor, a hazájukért, szerelmükért, elveikért akár az életüket is feláldozó példaképeket lássanak a fiatalok”
Miből éltek?
A földből. Apám gimnáziumot végzett, beszélt latinul, de a föld volt a mániája. Nem is a föld, inkább a lovak. Kulákok voltunk. Mindig négy lovunk volt, apám büszkén vágtázta körbe velük a falut. Nem csoda, hogy nekem is ez lett a szenvedélyem: ötévesen már lovagoltam, később, a filmjeimben is mindig a saját lovaimat használtam. Néhány éve még simán felpattantam a hátukra, a gerincműtétem óta ennek sajnos annyi, járni is csak fokossal tudok.
Föld és lovak – nem lett ebből baja később a családnak?
Dehogynem. Nagyapámat kapacitálták, hogy lépjen be a téeszbe, de ő, bár akkor persze még nem értettem, miért, gyűlölte az új rendszert. Egyik nap megjelent nálunk egy géppisztolyos férfi két kísérővel, és szó nélkül kivezették az istállóból a lovakat. Nagyapám, apám csak álltak ott némán, a vasvillára meredve. Megfogtam a kezüket. Már lement a nap, de még mindig abba az irányba néztek, amerre a lovakat elvitték.
A Koncz Gáborral készült teljes interjú a Mandineren, EZEN A LINKEN található.
Öt érdekesség amit lehet, hogy nem tudtál Bors c. sorozatról
Mandiner