1949-ben építették az illegális határátlépések megakadályozására a Vasfüggönyt. Negyven évvel később, 1989-ben több száz kelet-német állampolgár átszökését engedélyezte Magyarország. Mivel erre nem érkezett semmilyen reakció a szovjet vezetéstől, így szeptember 10-én a magyar kormány hivatalosan is megnyitotta a határt.
A 260 kilométer hosszúságú magyar–osztrák határon 1949-től – az illegális határátlépések megakadályozására – különböző technikai rendszereket, drótkerítéseket és aknazárat hoztak létre. Ezzel egy időben lövészárkokkal, betonbunkerekkel és aknamezőkkel erősítették meg a 621 kilométeres magyar–jugoszláv határt is.
Az első generációs vasfüggöny egy aknamező volt, amit két, faoszlopokra szegezett szögesdrót vett közre. Ez pontosan követte a határvonalat, hasonlóan a második generációs vasfüggönyhöz. Ez az aknazár közvetlenül a határvonalon húzódott. Az első, hevenyészett határzárral azonban sok volt a gond, a fatestű aknák vagy maguktól is felrobbantak, vagy épp akkor nem működtek, amikor kellett volna.
A technikai problémák és a politikai helyzet enyhülése miatt 1955 őszétől elkezdték felszedni az aknákat, amivel 1956 szeptemberére végeztek. Ez tette lehetővé, hogy a szabadságharc leverése után százezrek meneküljenek át Ausztriába.
Kőrösi György vezérőrnagy, aki egyébként vájárból lett belügyminiszter-helyettes, a Határőr magazin 1986. augusztus 8-i számában beszélt az aknák felszedéséről:
„A fellazulás Nagy Imre 1953-as miniszterelnökségével kezdődött. Megszüntették az őrségi ezredeket, a karhatalom létszámát a felére csökkentették. Jött a nyomás: „felhúzni a vasfüggönyt”, fel kell szedni a határon az aknazárat. Az aknák felszedése ismét hősi halottakat eredményezett. A korábban lerakott aknák félig elrohadtak, a vasrészeket rozsda marta szét. Iszap öntötte el az aknamezőt, elvadult fölötte a terep és nem is volt mindenütt pontos telepítési rajz.”
A forradalom leverése után, 1957 márciusában a kormány határozatban rendelte el az újratelepítést.
Haladni kell a korral
A második változat két – betonoszlopokra rögzített – szögesdrótkerítés volt, közte egy öt méter széles, félméterenként bakelittestű aknákkal teleszórt aknamező, mellette felgereblyézett nyomsáv és járőrút. Ezt a rendszert azért kellett felszámolni, mert az eső többször is kimosta az aknákat a földből, ami Ausztriában több halálos balesetet, csonkolást is okozott. Az aknák felszedése során, 1966-tól 1970-ig legalább ketten meghaltak, sokan maradandó sérülést szenvedtek.
Az aknazár helyére a szovjet S-100 jelzésű elektronikus jelzőrendszert (EJR) telepítették. Ez akár tíz kilométerrel is a határ mögött húzódott. A kerítés 24 voltos feszültség alatt állt.
Azt viszont senki nem tudta, hogy viharban, villámlásnál a rendszer ki volt kapcsolva.
Ilyenkor nyomsávos járőrök lettek kiküldve. ha bárki hozzáért /két drótnak kellett összeérni, vagyis ún. zárlat keletkezett, ami riasztott/ vagy elvágta, a rendszer jelzett a legközelebbi határőrőrsön, de a határsávban is jelzett az ún. duda, mivel mind a két oldalon, jobb és bal oldalon 1-1 duda volt felszerelve az oszlopsorra.
Jobb és bal oldalon 10-10 szektor volt, ahonnan két járőrt küldtek ki. Az egyik a határvonaltól indult befelé kutyákkal, hogy elé kerüljön a határsértőnek, a másik pedig a kerítéshez ment, hogy megnézze, mi történt. A rendszer jelzését az üldöző csoport vizsgálta ki: ücs. pk. gépkocsivezető, üldöző kutyás, golyószórós, biztosító. A határt az őrs állománya végig zárta, jó időben tehergépkocsival, esős-sáros időben, vagy hóban gyalogosan, futva.
A vasfüggöny magyar szakaszának lebontása
A rendszer az 1980-as évek végére elavult, az esetek kétharmadában vadállatok vagy eső miatt riasztotta a határőröket. A felújítás százmilliós költséget jelentett volna, hiszen a rozsdamentes drótot – paradox módon – nyugatról kellett beszerezni. A határőrség ezért már 1987-ben javasolta a megszüntetését.
Az MSZMP politikai bizottsága 1989. február 28-i ülésén elfogadta az elektronikus jelzőrendszer megszüntetését. Március 3-án Németh Miklós miniszterelnök egy találkozón kérdezte meg Gorbacsovtól, hogy mit fog tenni, ha Magyarország elbontja a vasfüggönyt, de a szovjet pártfőtitkárt ez a kérdés nem érdekelte, és hozzátette, hogy 1956 eseményei nem ismétlődnek meg.
A bontást Rajkánál kezdték meg, mert ott az osztrákok és a közelben állomásozó szovjet hadseregcsoport is jól látták, hogy mi történik. Május 2-án több tucat nyugati újságírónak jelentették be a helyszínen, hogy Magyarország elkezdi lebontani a műszaki határzárat.
Amikor június 27-én Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter a kamerák előtt vágta át, akkor előbb vissza kellett építeni Kelénpataknál (Klingenbach), mert már ott is elbontották. Erről már a New York Times is beszámolt.
Az augusztus 19-i páneurópai piknik volt az utolsó lépés a teljes határnyitás előtt, de mivel a több száz kelet-német állampolgár átszökésére sem érkezett semmilyen reakció a szovjet vezetéstől, szeptember 10-én a magyar kormány hivatalosan is megnyitotta a határt.
– Este fél nyolckor tudtuk meg a nagykövetünktől, mármint a nyugatnémettől, hogy szabad az út – meséli a két altenburgi fiatal. – Képzelheted, kétezer ember zokogott. Három hetet vártunk itt, háromszor próbáltunk átmenni a zöldhatáron, egyszer sem sikerült. Nagyon hálásak vagyunk a magyar kormánynak. Szinte biztos, hogy lépésük nyomán egy-két napon belül lezárják az NDK déli határát. Valószínűleg Passauba megyünk néhány napra a táborba, onnan pedig valamelyik más bajor városba a barátainkhoz. Mindegy, milyen munkát kapok. – mesélte egy kelet-német fiatal a Mai Nap, 1989. szeptember 11-i számában.
Nyugdíjasbarát