Image default

Így emlékszik vissza az 56-os forradalom napjaira a nyugdíjas pedagógus

“Ferencváros és az 1956-os forradalom elválaszthatatlanok egymástól. A Kálvin tér, a Ráday utca, a Bakáts tér, a Ferenc körút, az Üllői út vagy a Mester utca mind ismert ’56-os helyszínek. Legtovább a ferencvárosi hősök tartották lőállásukat, utolsóként adták fel az ellenállást.” Ezzel a bevezetővel kezdődik az a megemlékezés-gyűjtemény, mely a Ferencváros a forradalomban, ahogy szüleink, nagyszüleink megélték címet viseli.  

28 éves voltam akkor októberben és pedagógus, a Lónyay utca 4/C számú iskolában tanítottam. Egy hosszúra nyúlt értekezlet után siettem haza. Az Üllői út torkolatánál álltam a villamosra várva, a levegő izzott a feszültségtől. Ez a feszültség sugárzott a várakozó emberekből is.

Fortepan / UVATERV

Egyszer csak a Múzeum körút felől az Üllői útra kanyarodott egy teherautó, az autó platóján lelkes becsületes arcú emberek integettek zászlót lobogtatva. A villamosra várakozók sorából ekkor kiugrott egy fiatalember és futni kezdett az autó után. Kalapja a földre esett. Nem érdekelte, csak futott és azt kiáltotta: Várjatok! Kezek nyúltak le érte, és ő már fenn is volt az ismeretlen integetők között. Éreztem, hogy ez a sok ismeretlen ember nagy dolgokat fog még művelni.

Közülük kerülnek majd ki a hősök, és akkor még nem is tudtam, hogy közülük
kerülnek majd ki a 301-es parcella lakói” is.

De hittünk októberben, és másnap ugyanúgy mentünk dolgozni. És az én kis történetem ott kezdődik, hogy bementem az iskolába tanítani. Az egyik óra után az igazgatónk a tantestületi szobába hivatott minden kollégát. Csodálkozva és várakozással telve mentünk. Azon gondolkodtunk: vajon mit akar mondani, miért hívott minket? L. Tihamér azonnal a lényegre tért: a Mester utca 19. számú iskolában megalakult a Pedagógusok Forradalmi Tanácsa.

A tanács kéri a Ferencváros minden iskoláját, hogy küldjenek két pedagógust a megbeszélésre, az alakuló ülésre.

A teremben néma csend lett, a kollégákat váratlanul erte a közlés

Volt, akit félelemmel volt akit gyanakvással töltött el. Talan azt is gondolták vagy gondolhatták jobb lesz ebből kima- radni. Engem furcsa érzés kapott el: de jó lenne, ha én mehetnék oda! De hát szavaznunk kellett, választani valakit, akit a testület javasol, és el is fogad. Óvatosan körülnéztünk: ki legyen, kik legyenek a küldöttek? Kit bíznak meg, és akit megbíznak, elfogadja-e? Hangosan vert a szívem, nagyon szerettem volna elmenni, részt venni azon a gyűlésen. És a javaslat elhangzott majd a döntés is azonnal megszületett: Z. Edit és Kassai Jánosné vagyis én. Elfogadtuk, boldogan, büszkén. “De azonnal indulni kell, mert az iskolák nagy többsége már elküldte a pedagógusait.” Edittel úgy döntöttünk, hamarabb odaérünk gyalog. Kicsit futva, izgatottan és kíváncsian.

A tanterem, ahol a gyűlés volt, a Mester utcára nézett

Nagyon sokan voltunk pedagógusok, és az ablaknak támaszkodva egy vékony, fiatal újságiró is ott allt a teremben, akiből sugárzott a tenni akarás és a lelkesedés. A bemutatásakor elhangzott a neve, amit sajnos nem hallottam. A tábla előtt az ülést levezető kollégám allt és fogadta szeretettel az érkezőket. Nagyon meglepődtem és megörültem. Jól ismertem őt még a Gyáli úti lányiskolából, szomszédok voltunk. A fiúiskola igazgató-helyettese volt, nagyszerű pedagógus és ember, F. Ervin. Ervin közölte, várnunk kell, mert a Leövey gimnáziumban a tanár úr és nagyszerű csapata most állítja össze a pedagógusok követeléseit és foglalják pontokba.

A telefon csengett: elkészültek, elindultak

Megérkezésüket hatalmas taps fogadta, nagyon megérdemelték. Ők is izgatottak voltak, de látszott rajtuk a boldogság, amiért nagyot alkottak A követelések ismertetése előtt az újságíró néhány szót váltott F. Ervinnel. Ezután elhangzott a jelenlévők számára is forradalmian új és bátor közlése:

“Kérjük azokat az igazgatókat, akik párttagok, hagyják el a termet!”

Néma csend lett, nem mozdult senki. Mellettem a Gyáli úti iskola igazgatója ült, döbbenten nézett rám.

Zavarba jöttem és odasúgtam: Kezdje meg, induljon!

Végre mozgolódás kezdődött és hangzavar, felálltak és elindultak kifelé. A nyugalom lassan helyreállt, a feszültség oldódott. Mi ismét körülnéztünk és mosolyogni kezdtünk egymásra, Éreztük, hogy egy hullámhosszon vagyunk. A tanár úr felallt és felolvasta a pedagógusok követeléseit. Minden benne volt, amire titkon annyian vártunk. Megvitattuk és elfogadtuk a javaslatokat, az újságok másnap közölték, így az emberek megismerhették nem csak Magyarországon, hanem az egész világon. A megvalósítás azonban sokáig váratott magára Visszaindultunk az iskolába, s közben éreztük: Dávid szembe néz Góliáttal. Látja, mire vállalkozott, érzi, hogy el fog veszni, de közben azt is tudja, hogy ez a forradalom nem volt hiábavaló Góliát szét fog esni, maga alá temetve eszméit.

Mi is temettünk, de nem eszméket, hanem fiatalembereket

Sok huszonnyolc évest és annál fiatalabbat. Ha élnének, sokan közülük ugyanúgy 88 évesek lennének, mint én. Lehet, ma már sokaknak nem élnek közvetlen hozzátartozói, nincs rokona, aki október 23-án virágot tenne a sírjára és elmondana egy imát. Az én imám köszönettel kezdődne, így:

Köszönöm, hogy voltatok. Köszönöm, hogy ma is vagytok. Mert csak az hal meg, akit elfelejtenek. És mi nem felejtünk. Nem! Soha!

28 éves voltam akkor októberben és pedagógus, és szemtanú. Egy ici-pici része a nagy történelemnek…

(Ferencváros a forradalomban, ahogy szüleink, nagyszüleink megéltékKassai Jánosné: Egy ici-pici része a nagy történelemnek…)

Nyugdíjasbarát

hírek ebből a rovatból

Szeretted az úttörővasútat? Most hétvégén ingyen vonatozhatsz

nyugdijaspeti

Egy új tanulmány szerint a több nappali szundítás a demencia korai jele lehet

nyugdijaspeti

Holnap este nézd az eget, ilyet ritkán láthatsz

nyugdijaspeti