Image default

Róla nevezték el a lakodalmak állandó fogását, az Újházi-tyúkhúslevest

Ihletője, Újházi Ede Debrecenben 183 évvel ezelőtt január 28-án született született. Színész lett, bár orvos édesapja őt is orvosnak szánta. Ő azonban, szülei tiltakozása ellenére is színésznek állt. Soproni, kolozsvári és kassai szerződések után 1870-től a budapesti Nemzeti Színház színésze lett. A tragédiától a bohózatig, a főszereptől az epizódszerepig minden feladatában remekelt, közvetlen, természetes ember volt, állandóan mosolygott.

A leves igazi története

Újházi Ede kedvenc levesét a városligeti Vampetics-vendéglő főpincére a művész instrukciói alapján készítette el – attól kezdve Újházi a nevét is adta a levesnek. És hogy mi volt a levesben? Tyúk – egyes források szerint kakas –, zöldségek, metélttészta, és a lényege az volt, hogy hosszan kellett főzni.

forrás: Fiumei úti Sírkert Fb

A színész „mindenkor a róla elnevezett levest ette, szeme életörömet sugárzott, és mozdulataiban az a hallatlan gyakorlottság, amelyet csak a színész tud, aki egy fél századon át közönségnek mutatta keze kifejezéseit, válltartásának örömeit vagy bánatait” – írta Krúdy Gyula az Újházi levese című novellájában.

Újházi Ede 1915-ben halt meg, Budapest városa a Fiumei (akkor Kerepesi) úti temetőben díszsírhelyet adományozott a művésznek.

„Ha mindenki, akit könnyekre, vagy kacajra fakasztott, csak egy szál virágot vinne Újházi Ede sírjára, ez a virághegy volna Budapest Himalájája”

– olvashatjuk az 1931-es Magyar Színművészeti Lexikonban.

A Nyugat 1930. évi 4. számában Nagy Endre így írt Újháziról: “Az életben igazi elhivatottsága arra lett volna, hogy valami nagyon nagy, eddig sohsevolt vendéglátó gazda lett légyen. A sors, a láthatatlan rendező akkor cselekedett volna az ő kedve szerint, ha valami nagy vendéglő-verandának teríti meg a világot; ő ott járt-kelt volna a megrakott asztalok között kedvderítő mosolyával, unszoló szavával.

Blaha Lujza, Solti Dezső, Solti Hermin, Újházi Ede, egy ismeretlen, 1911 (Fotó: OSZK)

“Így is maradt meg barátai emlékezetében, amint ott izgul a Vampetics’ vendéglő nyári terraszán; az ebédelők mind mintha az ő személyes vendégei lennének; ő maga lopva eszik csak egy-egy falatot, szeme fáradhatatlanul ellenőriz; megnézi az ételt, amit a pincér hoz és néhány nyálfakasztó szóval magasztalja erényeit; gondosan átvizsgálja a kiürült tálakat a mosogató konyhába vezető útjukon, megnézi, hogy valóban lelkiismeretesen kiürültek, és ha talál bennük egy-egy le nem szopogatott csontocskát, egy-egy lefaragott mócsing-darabkát, maga viszi vissza a vendéghez és méltatlankodva kiált rá: — Te marha!… Hisz ép ez a java!”

Amikor Újházi megviccelte Szilágyi Dezsőt

Egyszer örvendezve újságolta, hogy holnap Szilágyi Dezső ott fog ebédelni a hosszú asztalnál. Nehezen ment, amíg rábeszélte, mert Szilágyi Dezső oroszlán természet volt: nem szeretett publikum előtt enni. Sokat evett és mindig marhahúst, ezt szerette eltitkolni az emberek elől.

Újházi még idejekorán titkos tanfolyamon jól kioktatta Vampeticset a dolgára.

Megjött Szilágyi, leült az asztalfőre és maga Vampetics állott elébe az étlappal, hogy kiszolgálja.

— No mi jót lehetne enni? — kérdezte Szilágyi. — Megjegyzem, kissé kényes a gyomrom, ma nem is jól érzem magam … Valami nagyon könnyű dolog kéne.

— Akkor egy kis főtt marhahúst ajánlanék! — felelte Vampetics.

Szilágyi zöld szemében megvillant az elégült öröm.

— Marhahús? Hm! Nem rossz ötlet!… De nem lesz az nehéz?

Vampetics folyamatosan mondta a leckéjét, ahogy Újházi betanította vált:

— Dehogy nehéz, kegyelmes uram! Csontos marhahús… a kövérje … a szegyéből… Gyenge gyomrúaknak a doktorok is ezt ajánlják.

Szilágyi megbékülve mondta:

— Hát akkor nem bánom … Adjon belőle. De csak egy kis adaggal.

Vampetics elrohant és amikor visszajött, két kézzel hozta rettentő ezüst tálon az ételemonstrumot, egy hízott ökörnek tetemes részét. A kövér húsok rengő tengeréből mint segélykérő karok nyúltak ki a borda- csontok. Szilágyi első pillantásra nagyot horkant örömében és híres kegyetlen száját kéjesen összecsücsörítette. De aztán arcát hirtelen elsötétítette a gyanakvás; zöld szeme végigkémlelt az arcokon, hogy nem settenkedik-e valamelyiken a visszafojtott vihogás. Haragosan dörögte:

— Mondtam, hogy kis adagot hozzon!

Vampetics muzulmán áhítattal szorította két kezét a mellére.

— Kegyelmes uram, ez olyan kis adag, hogy szinte szégyeltem ki hozni a konyhából!

Újházi ilyenkor a beteljesülésnek azzal a dicsőségével ragyogott, amit legemlékezetesebb színpadi diadalai után se lehetett látni rajta.

Fiumei úti Sírkert Fb – Nyugat – Nyugdíjasbarát

hírek ebből a rovatból

Edith Piafról forgatnak életrajzi filmet – ebben a mesterséges intelligencia segít

nyugdijaspeti

Elárulja titkát a 101 éves neurólugus, aki még mindig nem ment nyugdíjba

nyugdijaspeti

Nagyszerű programokkal vár a négynapos Hollókői Húsvéti Fesztivál

nyugdijaspeti