Ihletője, Újházi Ede Debrecenben 183 évvel ezelőtt január 28-án született született. Színész lett, bár orvos édesapja őt is orvosnak szánta. Ő azonban, szülei tiltakozása ellenére is színésznek állt. Soproni, kolozsvári és kassai szerződések után 1870-től a budapesti Nemzeti Színház színésze lett. A tragédiától a bohózatig, a főszereptől az epizódszerepig minden feladatában remekelt, közvetlen, természetes ember volt, állandóan mosolygott.
A leves igazi története
Újházi Ede kedvenc levesét a városligeti Vampetics-vendéglő főpincére a művész instrukciói alapján készítette el – attól kezdve Újházi a nevét is adta a levesnek. És hogy mi volt a levesben? Tyúk – egyes források szerint kakas –, zöldségek, metélttészta, és a lényege az volt, hogy hosszan kellett főzni.

A színész „mindenkor a róla elnevezett levest ette, szeme életörömet sugárzott, és mozdulataiban az a hallatlan gyakorlottság, amelyet csak a színész tud, aki egy fél századon át közönségnek mutatta keze kifejezéseit, válltartásának örömeit vagy bánatait” – írta Krúdy Gyula az Újházi levese című novellájában.
Újházi Ede 1915-ben halt meg, Budapest városa a Fiumei (akkor Kerepesi) úti temetőben díszsírhelyet adományozott a művésznek.
„Ha mindenki, akit könnyekre, vagy kacajra fakasztott, csak egy szál virágot vinne Újházi Ede sírjára, ez a virághegy volna Budapest Himalájája”
– olvashatjuk az 1931-es Magyar Színművészeti Lexikonban.
A Nyugat 1930. évi 4. számában Nagy Endre így írt Újháziról: „Az életben igazi elhivatottsága arra lett volna, hogy valami nagyon nagy, eddig sohsevolt vendéglátó gazda lett légyen. A sors, a láthatatlan rendező akkor cselekedett volna az ő kedve szerint, ha valami nagy vendéglő-verandának teríti meg a világot; ő ott járt-kelt volna a megrakott asztalok között kedvderítő mosolyával, unszoló szavával.

„Így is maradt meg barátai emlékezetében, amint ott izgul a Vampetics’ vendéglő nyári terraszán; az ebédelők mind mintha az ő személyes vendégei lennének; ő maga lopva eszik csak egy-egy falatot, szeme fáradhatatlanul ellenőriz; megnézi az ételt, amit a pincér hoz és néhány nyálfakasztó szóval magasztalja erényeit; gondosan átvizsgálja a kiürült tálakat a mosogató konyhába vezető útjukon, megnézi, hogy valóban lelkiismeretesen kiürültek, és ha talál bennük egy-egy le nem szopogatott csontocskát, egy-egy lefaragott mócsing-darabkát, maga viszi vissza a vendéghez és méltatlankodva kiált rá: — Te marha!… Hisz ép ez a java!”
Amikor Újházi megviccelte Szilágyi Dezsőt
Egyszer örvendezve újságolta, hogy holnap Szilágyi Dezső ott fog ebédelni a hosszú asztalnál. Nehezen ment, amíg rábeszélte, mert Szilágyi Dezső oroszlán természet volt: nem szeretett publikum előtt enni. Sokat evett és mindig marhahúst, ezt szerette eltitkolni az emberek elől.
Újházi még idejekorán titkos tanfolyamon jól kioktatta Vampeticset a dolgára.
Megjött Szilágyi, leült az asztalfőre és maga Vampetics állott elébe az étlappal, hogy kiszolgálja.
— No mi jót lehetne enni? — kérdezte Szilágyi. — Megjegyzem, kissé kényes a gyomrom, ma nem is jól érzem magam … Valami nagyon könnyű dolog kéne.
— Akkor egy kis főtt marhahúst ajánlanék! — felelte Vampetics.
Szilágyi zöld szemében megvillant az elégült öröm.
— Marhahús? Hm! Nem rossz ötlet!… De nem lesz az nehéz?
Vampetics folyamatosan mondta a leckéjét, ahogy Újházi betanította vált:
— Dehogy nehéz, kegyelmes uram! Csontos marhahús… a kövérje … a szegyéből… Gyenge gyomrúaknak a doktorok is ezt ajánlják.
Szilágyi megbékülve mondta:
— Hát akkor nem bánom … Adjon belőle. De csak egy kis adaggal.
Vampetics elrohant és amikor visszajött, két kézzel hozta rettentő ezüst tálon az ételemonstrumot, egy hízott ökörnek tetemes részét. A kövér húsok rengő tengeréből mint segélykérő karok nyúltak ki a borda- csontok. Szilágyi első pillantásra nagyot horkant örömében és híres kegyetlen száját kéjesen összecsücsörítette. De aztán arcát hirtelen elsötétítette a gyanakvás; zöld szeme végigkémlelt az arcokon, hogy nem settenkedik-e valamelyiken a visszafojtott vihogás. Haragosan dörögte:
— Mondtam, hogy kis adagot hozzon!
Vampetics muzulmán áhítattal szorította két kezét a mellére.
— Kegyelmes uram, ez olyan kis adag, hogy szinte szégyeltem ki hozni a konyhából!
Újházi ilyenkor a beteljesülésnek azzal a dicsőségével ragyogott, amit legemlékezetesebb színpadi diadalai után se lehetett látni rajta.
Fiumei úti Sírkert Fb – Nyugat – Nyugdíjasbarát