A budapesti gettó a Szálasi-kormány idején a fővárosi zsidóság jelentős részének elkülönítésére, koncentrálására létrehozott intézmény és kényszerlakhely volt. Vajna Gábor belügyminiszter 1944. november 29-én kiadott rendeletére alakították meg Budapest VII. kerületében. A gettó 1944 novemberének legutolsó napjaitól 1945. január 17-éig, a szovjet Vörös Hadsereg alakulatainak megérkezéséig állt fenn.
Területén több ezer ember lelte halálát, a nyilas terrort és a város ostromát pedig – megalázás, rettegés, nélkülözés és maradandó sérülések árán – több tízezer ember élte túl.
Először csak a csillagos házak
Közvetlenül Magyarország német megszállása után, már április elején fölmerült az egybefüggő területű budapesti gettó felállításának terve, de ezt akkor elvetették.
Budapesten kezdetben még nem alakítottak ki gettót. Ehelyett Farkas Ákos polgármester 1944. június 15-én leiratban írta elő, hogy a hivatalosan zsidónak minősülő budapesti lakosok csillagos házakban kötelesek lakni. A június 17-én kiadott rendeletekben kerületenként kijelölték a csillagos (a kapukra kitűzött hatágú sárga csillaggal megjelölt) házakat, ahová néhány nap alatt kellett átköltözni, de az eredeti határidőt pár nappal megtoldották.
A korábban helyi gettókba kényszerített vidéki zsidók tömegeit ekkor már tehervagonokból álló szerelvények szállították német koncentrációs táborokba, többnyire Auschwitz-Birkenau-ba. Amikor a budapestiekre került volna a sor, Horthy Miklós kormányzó július 7-én leállíttatta a további deportálást.
1944. november 18-án a zsidó közösséget irányító Zsidó Tanáccsal hivatalosan közölték, hogy a csillagos házak lakóinak a VII. kerületben kialakítandó egybefüggő területű gettóba kell összeköltözniük. A következő napokban a részletek tisztázása folyt; az életfeltételek biztosításáról, a várható problémák megoldásáról a tanács tagjai tárgyalásokat folytattak a belügyi szervekkel, a semleges államok követségeivel és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőivel is.
Felállítják a budapesti gettót
A budapesti gettó létesítését előíró 8935/1944. B.M. rendeletet Vajna Gábor nyilas belügyminiszter adta ki november 29-én,[4] ebben a terület alaprajzát is feltüntették. A rendelet kimondta, hogy a Budapesten élő, sárga csillag viselésére kötelezett zsidóknak a VII., Dohány utca, Nagyatádi Szabó István utca (ma: Kertész utca), Király utca, Csányi utca 3–6. szám, Rumbach Sebestyén utca 17–19. szám, Madách Imre út, Madách Imre tér, Károly király út (ma: Károly körút) által határolt kb. 0,3 km²-es területre kell összeköltözniük. Az átköltözések végső határideje december 7. volt. Az ott élő nem zsidó személyeknek lakásukat (cserelakás ellenében) el kellett hagyniuk. A kijelölt körzetben összesen 162 csillagos ház volt; a határt alkotó utcákra néző házak nem tartoztak a kijelölt területhez.
A gettót magas deszkapalánkkal vették körül és december 10-én lezárták. Területét csak különleges esetekben (például kórházi kezelés, temetés miatt), illetve csak a kijelölt személyek hagyhatták el. Négy központi kapuját fegyveresek őrizték.
Ahogy közeledett a front, a sűrűsödő ágyútűz ezt a városrészt sem kímélte, több épület is találatot kapott. A gettólakók egyre hosszabb időre a levegőtlen, összezsúfolt óvóhelyekre kényszerültek. Az idősek és betegek ápolását erősen behatárolta a gyógyszerhiány. A gettón kívüli két komolyabb zsidó szükségkórházat külön engedéllyel a gettólakók is igénybe vehették, de az ottani elhelyezés és az ellátás színvonala annyira leromlott, hogy többen az öngyilkosságba menekültek.
Egy német tábornok akadályozta meg, hogy elpusztítsák a gettót
Az utolsó napokban a gettó elpusztításától is tartani lehetett. Az egyik hírek szerint a németek esetleg le akarták bombázni a gettót, mielőtt a szovjetek odaérnek. Egy másik lehetőségről Szalai Pál, a nyilaskeresztes párt rendőrségi összekötője a háború utáni népbírósági tárgyalásán számolt be. Elmondása szerint két nappal a gettó felszabadulása előtt értesítést kapott, hogy a Royal Szállóban 500 német katona és 22 nyilas áll készenlétben, és további 200 rendőr bevonásával éjszaka a gettóban tömegmészárlást akarnak végrehajtani. Szalai Pál azonnal fölkereste Gerhard Schmidhuber német páncéloshadosztály parancsnokot, aki az egészről semmit nem tudott, és akit sikerült rábeszélnie, hogy az akciót akadályozza meg. Schmidhuber az 1945-ös budai kitörési kísérlet során esett el.
1945. január 17–18-án a szovjet csapatok elérték Pest központi részeit. A harcok Budán tovább folytatódtak, de a pesti gettó felszabadult, fegyveres őrsége eltűnt. A terület köré vont palánkot szinte azonnal tűzifának használták fel. Az ostromot 68 000-en élték túl.
Nyugdíjasbarát