Február 3-a a néphagyomány egyik különösen sokszínű napja: Szent Balázs ünnepe egyszerre kapcsolódik a gyógyításhoz, a vallási rítusokhoz és az iskolás közösségek vidám szokásaihoz. Bár ma már kevesen találkoznak ezekkel a hagyományokkal a mindennapokban, évszázadokon át meghatározó részei voltak a tél végi falusi életnek.
A katolikus hagyomány szerint Szent Balázs a torokbetegségek védőszentje, ezért alakult ki a „balázsolás” szokása. Egyes vidékeken a torokfájós embereket parázsra vetett almahéj füstjével füstölték meg, abban bízva, hogy a betegség mögött rejtőző rosszat így elűzik. Másutt a templomi szertartás kapott hangsúlyt:
a pap két égő gyertyát tartott kereszt alakban a hívek álla alá, miközben áldást mondott a torokbajok ellen.
Ez a rítus ma is él több templomban, emlékeztetve arra, hogy a testi gyógyulás és a lelki megerősítés régen kéz a kézben járt.

Szent Balázs napja azonban nemcsak a gyógyulásról szólt, hanem a diákok ünnepe is volt. A „balázsjárás” során iskolás gyerekek jelmezbe öltözve házról házra jártak, énekeltek, tréfás jeleneteket adtak elő, miközben adományokat gyűjtöttek az iskolának, és új tanulókat próbáltak toborozni. Ez a szokás nemcsak Magyarországon volt ismert, hanem a szlovák és cseh területeken is elterjedt, és egyszerre szolgálta a közösségi összetartozást és az oktatás támogatását.
Ma, amikor a tél lassan enged a tavasz ígéretének, Szent Balázs napja jó alkalom arra, hogy felidézzük ezeket a régi rítusokat. A füst, a gyertyafény és a jelmezes diákmenetek mind arról mesélnek, hogyan próbálták elődeink egyszerre védeni az egészséget, erősíteni a közösséget és egy kis játékosságot csempészni a hideg februári napokba.
Nyugdíjasbarát

