Márton mindig is szerette a feleségét, Zsófiát. Harminckét éve házasodtak össze, és boldogan éltek a mecseki kisvárosban. Márton 62 éves volt és tanár. Zsófia pedig éppen betöltötte az 58-at, főállásban könyvtárosként dolgozott. Szerették a munkájukat, a barátaikat, a családjukat, de legfőképpen egymást. Minden nap együtt reggeliztek, beszélgettek, nevettek. Minden este együtt vacsoráztak, olvastak, ölelték egymást. Nem voltak gazdagok, de boldogok voltak.
Egy napon azonban Zsófia rosszul lett
Márton elvitte az orvoshoz, aki megvizsgálta, és szomorúan közölte, hogy Zsófi súlyos beteg. Rákot diagnosztizáltak nála, és már nem sok esélye volt a gyógyulásra. Márton és Zsófi sokkot kaptak, és nem akarták elhinni, hogy ez velük történik.
De nem adták fel a reményt. Márton mindent megtett, hogy segítsen a feleségének. Elvitte a legjobb kórházba, ahol korábbi tanítványa segítségével kemoterápiát és sugárkezelést kapott. Nélkülözött, de megvásárolta a legdrágább gyógyszereket, amelyeket az orvosok javasoltak. Megpróbálta megvigasztalni, megnevettetni, megörvendeztetni Zsófit. Eltűnt a boldogság. És semmi sem használt. Zsófi állapota egyre romlott, és egyre gyengébb lett.
Márton látta, hogy a felesége szenved, és nem tudott mit tenni. Csak imádkozott, hogy csoda történjen.
De nem történt csoda. Egy évvel később Zsófi meghalt. Márton ott volt mellette, amikor utoljára kinyitotta a szemét, és megszorította a kezét. Azt mondta neki, hogy szereti, és hogy soha nem fogja elfelejteni. Zsófi mosolygott, és azt mondta, hogy ő is szereti, és hogy büszke rá. Aztán lehunyta a szemét, és elment. Márton sírva borult rá, és nem akarta elengedni. De tudta, hogy el kell búcsúznia. Eltemette a feleségét a kisvárosi temetőben, ahol Zsófia szülei is nyugszanak. Ott állt a sírja előtt, és megígérte, hogy mindig a szívében marad.
Mártonnak tovább kellett élnie
Visszament a munkájába, ahol a diákjai és a kollégái részvéttel fogadták az özvegy férfit. Kedvtelenül ment haza az üres lakásába, ahol csak a felesége emlékei várták. Találkozott a barátaival, akik megpróbálták felvidítani. De Márton nem tudott vidám lenni. A boldogság kiköltözött a szívéből. Minden nap hiányzott neki Zsófi. Minden nap sírt miatta. Minden nap magányos volt.
Nem érezte, hogy van értelme az életének. De nem adta fel. Tudta, hogy Zsófi nem akarná, hogy így éljen. Tudta, hogy Zsófi azt akarná, hogy boldog legyen. Tudta, hogy Zsófi mindig vele van, a szívében.
Három év tel el Zsófia halála óta. Egy nap Mártont barátai elvitték egy étterembe, ahol egy özvegyasszonyt mutattak be neki. A neve Judit volt, és ő is elveszítette a férjét egy balesetben. Judit nagyon szenvedett férje halála miatt.
A társaságban Judit azonban kedves és mosolygós volt, és Mártonnak ez tetszett. Beszélgettek egymással, és megosztották a történetüket.
Márton elmesélte, hogy milyen volt Zsófi, és hogy mennyire szerette. Judit elmesélte, hogy milyen volt Gábor, és hogy mennyire hiányzik neki.
Megértették egymást, és érezték, hogy van köztük valami. Elcserélték a telefonszámukat, és megbeszélték, hogy találkoznak újra.
Becsenget a boldogság
Márton és Judit egyre többször találkoztak, és egyre jobban megkedvelték egymást. Sétáltak a parkban, mentek moziba, színházba, együtt vacsoráztak alkalmanként. Mivel Judit egy tanyán élt, Márton sokat segített ott is. A közös munka egyre jobban összekovácsolta a két özvegyet. Beszélgettek a múltról, a jelenről, a jövőről. Egyre több időt töltöttek együtt. Márton érezte, hogy újra élni kezd. Érezte, hogy újra szeret. Érezte, hogy újra boldog.
De nem felejtette el Zsófit. Minden nap gondolt rá, és megköszönte neki, hogy adott neki egy ilyen csodálatos életet. És tudta, hogy Zsófi is boldog, hogy ő boldog. Tudta, hogy Zsófi is szereti őt, és hogy ő is szereti Zsófit. Tudta, hogy Zsófi és Judit is részei az életének, és hogy mindkettőjüknek hálás.
Márton soha nem adta fel, várta a boldogság
Még akkor sem, amikor elveszítette a feleségét. És akkor sem, amikor szomorú volt. Még akkor sem, amikor magányos volt. Mert tudta, hogy az élet nem áll meg. Mert tudta, hogy az élet tele van meglepetésekkel. Mert tudta, hogy az élet tele van szeretettel. Mert tudta, hogy az élet érdemes élni.